24 óra a keleti pokolban

A BMW 24 órás túraversenye a legkeményebb hazai motoros erőpróbák egyike, amelyről idén egyik kedves olvasónk számol be.

A közelmúltban zajlott le a 2010-es BMW-MTM 24 órás túraversenye.

Immáron harmadszor sikerült részt vennem ezen a viadalon, eddig kétszer ugyanazon cimboráim alkotta csapattal a MárkAszerviz-zel. Első próbálkozásra, már akkor kétkedő tekinteteket ébresztő módon egy supermotoval álltam rajthoz, majd 2009-ben egy 150 köbcentis MZ-vel voltam a „végigmegy, vagy kiesik” fogadások tárgya/alanya.

Ismeretlen ismerősök

                      Idén, 2010-ben a már jól összeszokott és a 150 köbcenti ellenére is 13. helyet tudó csapat különböző okok miatt nem tudott nevezni, helyette két vadidegen fickóval álltam a startvonalon, akik aznap reggelig még sosem látták egymást. Nem tudhattuk, milyen motorja van a másiknak, az mire képes és mire nem, hatótáv, utazósebesség – ezek egy legegyszerűbb 20 km-es motorozáshoz is nélkülözhetetlen információk. Egy 24 órás, jóval több mint ezer kilométeres VERSENYEN pedig... nem is beszélve arról, milyen motoros jártassággal bír a „versenyző”: levezetett kilométerek, merészség, kitartás, egyebek. Ezért van, hogy akik ilyen versenyeken a dobogókon állnak, azok sok éve összeszokott motorosok és a 6.-7. 24 órás futamukon vannak túl. Ehhez képest azzal a ténnyel, hogy a 15. helyen végeztünk az egész táv megtétele után, nagyon meg kell hogy legyek elégedve... Meg is köszönöm ismételten Márton Mihály csapattársamnak, aki egy Yamaha FZS 1000-rel gyűrte le a távot, valamint Nagy Márton győri motorostársamnak, aki egy szintén nem ide kitalált masinával, egy Suzuki Bandit 650-essel teljesített.
 
Sikerünk (mert számunkra a tejesítés már annak számít!) kulcsa az volt, hogy kitartó és mindenféle hibától mentes (műszaki, navigációs, testi, lelki, benzin- és vizeletgondok sem adódtak) brigádot tudtunk összehozni. Talán társadalom-pusztító életmódunk, vagy társadalmunk ön- és egyénpusztító mivolta az oka, hogy egyre kevesebben, egyre kevesebb mindent tudunk előre eltervezni. Ezért is maradtam én is, és ha jól tudom, még tizenhárman társak nélkül, illetve négy komplett csapat el sem jött, pedig időben leadták a nevezésüket, megrendelték a saját méretű pólóikat, megjelenni viszont már nem tudtak... Elgondolkodtató, még ha nem is jutunk vele semmire. A versenyirodába 47 csapat nevezése érkezett be, ez csapatonkénti 3 résztvevővel számolva 141 motor. Végül a 43 rajthoz állt csapatból 29 érkezett be és ennél is jóval kevesebb teljesítette a teljes, 1255km-es távot. Mintegy 10 csapat adta fel szimpla fáradtság miatt, ez többnyire a félúton levő, vadpörköltes pihenőnél következett be, aminek (mint 2 évvel ezelőtt is) egy csendes, Hollóháza melletti vadászpanzió adott otthont. A jóllakott seregnek pedig ugye nagyon csábító volt a tíz méterre tőlük található szoba, a kellemes éjszakai idő a nyitott ablakból és a puha ágyból; nem pedig a zötyögő motor nyergében maradni még 650 kilométeren keresztül.

Balesetből, illetve borulásból is bőven kijutott sajnos, nem beszélve a műszaki problémákról. Jómagam csak egyszer láttam mentőben végződő esetet, de az út szélén motort az árokból éppen kicibáló csapatot vagy négyet is. Az Irsa Team csapatkapitánya, akivel már több terepversenyen is részt vettem, elmondta hogy csak náluk három kicsúszás volt, vízcsövet foltoztak és még egy töltés-hibát is meg kellett oldaniuk. Egyszóval izgalom akadt bőven, de a célban már inkább a megkönnyebbült arcok mosolyogtak vissza mindenkitől.

Keleten a kátyúhelyzet változatlan

Az útvonal, mint két évvel ezelőtt is Észak - Magyarország legszebb vidékein vezetett: Pest, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéken át, ám ami a problémákat okozta, hogy ezen megyék legkátyúsabb útjain. Az ígéret szerint jövőre újra Észak- és Nyugat-Dunántúl lesz a helyszín. Remélem, ez sokunk fantáziáját megindítja 2011-re! No de vissza a tényekhez: az elmúlt három év legrosszabb minőségű útvonalát motoroztuk be,  és bizony voltak kőkemény sportmotorok, Harley-k, de még 250-es chopper is. Nekem is sokszor a jó öreg MZ-m jutott eszembe és az, hogy milyen jó neki, hogy idén otthon maradt a garázsban és nem kell teleszkópszár-szimeringet meg küllőket cserélni. Minden járgány ki volt téve a legdurvább csavarlazító hatásoknak, aminek meg is volt az eredménye: én is csak épphogy nem hagytam el a hátsó sárvédőmet... Sajnáltam a motorokat, az embereket nem, ők azért neveztek, no meg mert ők bírják, de a motorok..., még a GS-eket is megviselte a „terep” (na jó, talán azokat nem), de mit szólhattak az „utakra” készített gépek? Persze a szervezők mindenkit nyugtatgattak a fórumon, hogy hiába az Észak-Magyarország, már nagyon sok utat kijavítottak és sokat fejlődött a kátyúhelyzet, mi ezek szerint nem ott jártunk, nekünk maradt a szomorú valóság és az azerbajdzsáni-jellegű úthálózat. Komolyan állítom, hogy lehetetlen lenne aszfaltból rosszabb utat készíteni, még ha az is lenne a feladat.

Végigmotoroztuk a híradókból sajnos jól ismert településeket. Tavalyelőtt az olaszliszkai és hasonló esetek tették ismertté a településtáblákat, idén egy sokkal nagyobb probléma, az ÁRVÍZ. Többször átkeltünk a mostanában legtöbbször elhangzott nevű „patakokon”, mint a Bodva, vagy a Sajó. Nem is akarom részletezni, de a résztevők közül mindenki látta és érezte, mi is történt... A szervezők legnemesebb szándékuk és cselekedetükként a nevezéskor kihelyeztek egy „Árvízkárosultakért” feliratú dobozt, amelybe mindenki saját lelkiismeretének és pénztárcájának megfelelő összeget dobhatott segítségként. Ha jól tudom, több mint 200.000 forint gyűlt össze csak az ott improvizált gyűjtődobozban. Ez az összeg tekinthető említésre méltónak is, nevezhető csekélységnek is de én személy szerint a dobozt kihelyeztem volna Edelény határába egy ellenőrző ponttal egybekötve. Lehet mindenki megsokszorozta volna a segítségre szánt összeget, olyan letaglózó volt a látvány.

A következő oldalon komoly navigációs feladatokkal szembesülünk.