Maraton életre-halálra

Már a verseny közben kitaláltam, hogy ez lesz a beszámolóm címe. Azután éjjel jött az őz, és a frappáns cím hirtelen szó szerint értelmezhetővé vált...

Szeretem a 24 órás túreversenyeket. Nagyon komoly erőpróbák, amelyeken egyetlen pillanatra sem lehet kihagyni, sem navigációs, sem motorozási szempontból. Menni kell, precízen és pontosan mindenféle időjárási körülmények között. Tehát pontosan azokat a tulajdonságokat fejlesztik, amelyekre egy igazi túramotorosnak szüksége van. Így azt vallom, hogy minden valamirevaló túrázónak legalább egyszer teljesíteni kell egy ilyen viadalt. Önismereti, önértékelési szempontból sokat fejlődik tőle a legjobb kétkeréken utazó is. Huszonnégy órát szinte végig nyeregben tölteni ugyanis nem tréfadolog...

                                                                                                                                                   Először a 2006-os évben indultam a Bike Maratonon, a 2007-2008-as megmérettetéseket pedig az azóta stabillá vált csapatunkkal, Nagy Misivel és Pázmány Petivel abszolváltuk. Sajnos tavaly anyagi okokból - a válság szomorú mellékhatásaként - elmaradt ez a 24 órás, pedig már az útvonala is meg volt tervezve. Amikor megtudtuk, hogy idén újra lesz ilyen viadal, kérdés sem férhetett hozzá, hogy nevezünk és megyünk.

Irány a Nyugat!

Már a 2008-as Bike Maratonon is javarészt Ausztriában jártunk, akkor azonban még a főszponzor, a Honda Szallerbeck miatt a rajt és a cél egyaránt Budapesthez kötődött, ami sok-sok belföldi kilométert jelentett. Mivel idénre függetlenné vált tőlük a verseny, adott volt a lehetőség, hogy az indulás és az érkezés egyaránt a nyugati határ közelébe kerüljön, így minimalizálva a Magyarországon megteendő távolságot. Ennek megfelelően július 17-én, szombaton reggel a zalaeegrszegi Dísz-téren gyülekezett a 28 nevező csapat 84 motorja és motorosa, hogy a kánikulai melegben megkezdje az egy teljes napon át tartó motorozást. Az időjósok rettenetes viharokat és esőzéseket jósoltak az Alpok területére, de ez ekkor még teljesen hihetetlennek tűnt (esőruhát azért biztos hogy mindenki készített be).

A Bike Maratonról annyit kell tudni, hogy a szervezők elképesztő alapossággal készítenek mindent elő. A rajtnál a regisztráció mellett rögtön külföldre érvényes biztosítást is ajánlottak mindenkinek, akinek nem volt (nekünk Misivel igen, de Peti kötött is egyet), ami bizony hasznos lehet, ha valmailyen baleset vagy na adja az ég sérülés történik. A szervezők által számtalanszor bejárt útvonal ellenére mindig lehetnek meglepetések - 2008-ban például az éjszaka közepén derült ki, hogy Ausztriában egy öt nappal korábban még járható útszakaszt felújítás miatt lezártak, így a helyszínen kellett bűvészkedni az itinerrel, miközben hét csapat már az útvonalon szenvedett (mi is), a többeik egy benzinkútnál várakoztak. Hogy az ilyen hibák elkerülhetők legyenek, az idei Bike Maratonon még egy előfutó is szerepet kapott, aki reggel elindulva végig egy etappal a mezőny előtt motorozva ellenőrizte, minden rendben van-e. Persze nem volt, rögtön a rajtot el kellett csúsztatni, hiszen Muraszombaton aznap kezdtek bele egy útépítésbe... Ezzel együtt, ha csúszva is, de elrajtolt a mezőny.

Járt utat el ne hagyj!

A Bike Maraton értékelési rendszerének az alapja, hogy a szervezők több, hitelesített kilométer-számlálójú járművel bejárják az útvonalat, és minden etapra meghatároznak egy referencia-kilométert. A mezőny ezek után úgy megy végig ugyanezen az úton, hogy csak egy rajzos itinert követ: fogalma sincs senkinek, milyen településeket kell érintenie. Csupán elágazások, elfordulások és körforgalmak vannak megadva, hogy hol merre kell folytatni az utat. De hogy ezek milyen távolságra követik egymást, arról fogalmunk sincs menet közben: van hogy 5-600 méterenként végre kell hajtani egy-egy navigációs utasítást, majd 40-50 kilométert motorozni a következőig. Közben persze minden méteren résen kell lenni, hiszen bárhol jöhet a következő! Az idei versenyen már nem a csapat által megtett kilométerek átlagát vették figyelembe, hanem csak a kinevezett "csapatvezető-motorét", így a másik két csapattag tetszés szerint térképezhette fel a bizonytalan helyeket. Ilyenek pedig voltak bőven, erről az itiner megalkotása során gondoskodtak is: volt olyan elágazás, ahol például az "arra menj tovább, ahol 1000 méteren belül három sziklát találsz" utasítás szerepelt. Itt bizony a referenciamotornak le kellett táborozni, a csapattagoknak pedig felderíteni a környéket. Amikor megvolt a helyes útirány, folytathattuk a versenyt újra közösen.

Máshol egy régi kőbánya melletti kiszuperált kisvonatban kellett megkeresni egy matricát (geoláda-jelleggel, rafináltan elrejtve), amelyet több etappal később az aktuális szakasz itinerébe beragasztva csak ennek segítségével vált lehetővé a további navigálás. Egyszóval az egész versenytáv során soha egyetlen pillanatra sem lehet kiengedni, a vezérmotornak pedig csak akkor szabad bárhol elfordulnia, ha a csapattagok teljesen és egységesen biztosak a döntés helyességében. Így egy valódi fej- és csapatjátékká válik az egész futam!

Szélsőséges (v)iszonyok

Korábban írtam, hogy a rajt pillanatában - a megelőző napokhoz, hetekhez hasonlóan - kíméletlen kánikulával kellett megküzdeni. 35-38 fok közti hőmérséklet, heves napsütés, ez motoron olyan, mintha hajszárítóval fújnának szemből, de jó naggyal! Csakhogy az időjósok arra a hétvégére heves viharokkal érkező hidegfrontot jósoltak, különösen Ausztria hegyes részire - a verseny útvonala pedig a késő délutáni órákban elérte ezt a részt, és itt manőverezett egész éjjel. Így az alkonyati órákban egyre rosszabb és rosszabb látvány felé motoroztunk, majd egyszer csak elindult az égi áldás. Méghozzá nem egyszerű módon: eső, iszonyatos eső, majd jégeső következett, miközben felmotoroztunk úgy 1250 méteres magasságig, egyenesen bele a viharfelhőbe. Látni nem sokat lehetett, viszont lelkesen csapkodtak körülöttünk a villámok. A környező kisvárosokban szóltak a riadószirénák (néhány nappal később olvashattuk, hogy komoly viharkárok súlytották a területet), a mellettünk vezető autópályán pedig lezárták a forgalmat... Ekkor már jég esett, azon a szinten, ami szó szerint fájt. Éreztük, hogy az esőruhák nem sokat fognak érni - át is ázott mind.

Így érkeztünk meg az éjszakai pihenő helyszínére, ahol egy kellemes osztrák kisvendéglőben egy nekünk fenntartott teremben válthattuk meleg vacsorára a szervezőktől kapott, fejenként 10 euró értékű vacsorajegyünket. Kicsit megszáradtunk - kiderült, hogy mindenki átázott, függetlenül attól, milyen felszerelésben motorozott a megelőző órákban -, átmelegedtünk, majd folytattuk az utat. Éjszakára igazán nehéz szakaszokat kaptunk, csupa szerpentines részt, amelyek az sötétben és az esőben különös odafigyelést igényeltek. Miközben navigációs hibát továbbra sem lehetett véteni.

A következő oldalon kiesésünk tanulságos és szomorú történetével folytatjuk!