Az olasz meló húzósabbik része

Túránk második része tartogatta a kalandok jelentős részét. Ennek fő oka az Olasz-Osztrák határ volt, amelyet úttalan utakon léptünk át. Ott olyan kalandokban volt részünk, amelyek könnyen véget vethettek volna az egész túrának.

Negyedik nap: Muccia – Garda tó

Északnak haladva egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire helyesen döntöttünk, amikor sötétben nem folytattuk utunkat. Matelicát és Borgo Tuficot elhagyva nyugatnak fordultunk Sassoferato felé. Varázslatos utakon haladva, átszelve a Del Monte Cucco nemzeti parkot értük el előző napi etapunk tervezett végállomását, Scheggiát. Itt elidőztünk egy keveset néhány erdei utat felderítve, de tudván, hogy messze van még a Garda tó, erőt vettünk magunkon és tovább indultunk. Colle Aguzzo volt a következő település, majd Pontericcioli után elértünk egy újabb csodás kis hegyi utat. Nevenincs kis falvak mellett elhaladva értük el Pianellot, majd hasonlóan vadregényes és kellemes utacskákon jutottunk Apecchioba. Taverna majd Fraccano következett, míg végül igazi élménymotorozás után elértük Citta del Castelot. Sansepolcoro irányában folytattuk, majd kanyarmérgezési tüneteket produkálva megérkeztünk Bibbienába. Szusszantunk egyet, majd nekiindultunk a GPS által meghatározott útnak. Egy körforgalomból kihajtva szembejövő teherautó dudált ránk...

                                                                    Csodálkozva néztem, mit akarhat, de folytattuk utunkat. Néhány kilométer után egy teljes lezárásba futottunk, ami a helyiek számára is meglepetés lehetett, hiszen hozzánk hasonlóan sokan álldogáltak ott tanácstalanul. Próbáltam néhány alternatív útvonalat kérni a Garmintól, de az minden célpont esetében makacsul kitartott a lezárt, így követhetetlen út mellett. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem küzdünk tovább, és alaposan benne lévén a délutánban, megpróbáljuk egy rövid autópályás szakasszal elérni következő célpontunkat, Maranellót. Így is lett. Gyorsan elértük a kapukat. Kissé meglepődtem, mert a sorompók nyitva voltak. Egy jegy fityegett az automata szájában, azt biztos ami tuti kihúztam és áthajtottam a kapun. Fél kezemmel a jegy tanktáskába juttatásával gépészkedve hátrasandítottam, hogy két társam mennyire van lemaradva mögöttem. Legnagyobb meglepetésemre mindketten a sarkamban toporogtak, mindkét kezükkel a kormányt fogva, láthatóan türelmetlenül nézve szerencsétlenkedésemet. Nagy nehezen sikerült a zipzárral bebiztosítani a jegy sorsát, majd gyorsan a lovak közé csapva felvettünk egy kényelmes százhúsz körüli tempót.

A Firenzét elkerülő szakaszon, szemben óriási dugóra lettünk figyelmesek. Kiszúrtam, hogy a rendőrök a leállósávban ügyeskedő népeket kíméletlenül levadásszák és sorba rendezgetve őket, szépen megkopasztják, ahogy kell. Örültem, hogy a mi irányunkban nincs gond, de örömöm hamar ürömmé változott, hiszen hamarosan mi is beleszaladtunk egy brutális torlódásba. Egy ideig tudtunk haladni a bójákkal elválasztott belső sávban, de rövidesen ez a lehetőség megszűnt és választhattunk: vagy a dugóban való araszolás, vagy a leállósáv. Előző tapasztalatomon okulva igen óvatosan, de mégiscsak a leálló mellett döntöttem.

Lassan, lopakodva haladtunk előre, szerencsére minden következmény nélkül. Bologna környékén hasonló helyzetbe kerültünk, de szerencsénkre itt sem lett zűr. Modena előtt kellett kihajtani a pályáról, de megálltunk egy kúton tankolni és inni egyet. Kérdem a srácokat, hogy miként tudták olyan gyorsan eltenni a jegyeiket a pályára való behajtáskor? Csak néztek rám nagy szemekkel és kérdik: „miféle jegyet?” Na mondom, ez szép! Innen, hogy jutunk ki??? Már fogalmazgattam is magamban előre a versikémet, hogy „Bon giorno signore, scuzi de volna itt uno problemo...” - ilyesmi. Mindegy, valami csak lesz. Megbeszéltük, hogy előadjuk a hülye külföldi verziót, csak nem lesz komoly gond. Elértük a kijáratot és megdöbbenve láttuk, hogy minden automatikus, mindössze kapunként egy kamera figyel szemből. Na mondom srácok, ideállni mellém szorosan, osztég amikor sorompó felmegy az egy jegyem hatására, szépen mindhárman kimegyünk egymás mellett. Gyönyörűen sikerült a manőver, megkönnyebbülten folytattuk utunkat a Ferrari főhadiszállás felé. A vidék itt meglehetősen unalmas. Egyhangúan sík, semmi látnivaló.

Azt mondjuk rögtön megértettük, hogy a Ferrari miként mer annyira lapos autókat gyártani, hiszen az utak gyakorlatilag tökéletes minőségűek voltak mindenütt. Tükörsima fekete aszfalt, sehol egy kátyú vagy egyéb hiba. Megérkeztünk Maranellóba. Megnéztük a bázist, amelyből egy nagy üres parkolót, egy hatalmas shopot, valamint az óriási üveghomlokzatot volt alkalmunk megcsodálni. Eldurrantottunk pár fotót, majd az „itt is voltunk” érzéssel, kicsit sem elájulva a látottaktól tovább indultunk a tó felé. Erre a részre, gyanítva az unalmas környezetet egyébként is terveztünk alternatívaként egy rövid pályázást, így ennél maradva visszatértünk a Modena irányába futó sztrádára. Gondos pillantásaimtól kisérve társaim is húztak egy-egy jegyet, majd tűz, alaposan megtekertük a csutkát. Időnkén belereppenve a kétszáz közelébe hamar leküzdöttük a hátralévő távolságot, de így is sötét volt már mire lehajtottunk a Garda tó déli partja alatt a pályáról. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy zsiványkodhatnánk itt is a kihajtónál, de ezt a bűnös gondolatomat csírájában elfojtotta egy, a fizetőkapunál lévő fülke ablakából kikandikáló marcona signora szigorú tekintete. Talán sejtett valamit? Mindhárman fizettünk, majd a GPS utasításait követve megindultunk a Pacengo nevű falu felé.

Itt volt a legkevesebb kétségem a szállást illetően, hiszen motel motelt, kemping kempinget ért. Még itthon kinéztem egyet, ott kezdtünk. Meglepődtem, amikor a recepciós kezeit széttárva biztosított arról, hogy egy zsebkendőnyi hely sincs, nem hogy szabad bungalló. Na mindegy, menjünk tovább, ennyi szállásból biztosan tudunk lőni valamit. Az ötödik kísérlet után kissé elbizonytalanodtam. Este fél tíz, mindenhol csak csukott ajtók, nem volt túl bíztató a helyzet. A következő helyen kedvesen elmondták, hogy kár is próbálkozni, itt még tart a suli szünet, minden dugig van nyaralókkal. No szép mondom, ha így van, próbáljuk meg a parttól messzebb, csak jut valami. Így is lett. Néhány kilométerrel távolabb is nehéz volt, de végül találtunk egy kis szállodát ahol szorítottak nekünk két apró kis szobát, és este tízkor még pizzát is sütöttek nekünk. Mondhatom maga volt a mennyország.

A második oldalon komoly slamasztikába kerülünk!